Az áldozati státus megvallása, képviselése és felpanaszolása a személyes és a társadalmi sorssal kapcsolatban is a mai közélet egyik kiemelt témája. A személyes áldozatisághoz elsősorban a szülőktől, rokonoktól, nevelőktől, főnököktől és más személyes és közvetlen kapcsolati relációkban elszenvedett traumák tartoznak. A társadalmi traumák lehetnek elsősorban a kisebbségekkel, kiszolgáltatott közösségi és nemzeti kisebbségekkel, sőt államokkal szembeni elnyomástapasztalatok következményei.

Az áldozatokkal szemben tanusított szolidaritás és társadalmi figyelem egyrészt összpontosít az elszenvedett traumákra, másrészt ennek révén igyekszik megerősíteni azt a közös meggyőződést, hogy az adott traumát okozó tettek és viszonyok nem megengedhetőek és nem elfogadhatóak, harmadrészt törekszik olyan intézkedéseket hozni és intézményeket felállítani, amelyek a későbbi elkövetéseket gátolják vagy megakadályozzák, végül igyekeznek helyreállítani valamit a trauma előtti helyzetből.

Mindezeken túlmenően a trauma-tapasztalatok feldolgozásában nagy jelentősége van annak, hogy az áldozat kikerülhessen az önmaga által, a közvetlen és közvetett kapcsolatai által kialakított áldozati státusból, mert ez feltétele annak, hogy az elszenvedett traumák után teljes életet élhessen. Igaz ez a személyes és a társadalmi traumákra vonatkozóan is. Az áldozatokkal szembeni eljárás legfontosabb lépései a megtörténtek kivizsgálása és rögzítése, az áldozatok, a tettesek és a megfigyelők beazonosítása, a tettesek igazságos elítélése és arányos megbüntetése, végül az áldozatokkal szembeni jóvátétel. Ahol ezek a lépések nem történnek meg, ott az okozott trauma fennáll, tovább mélyül és a személyes és társadalmi élet strukturálisan is tovább hordozza a későbbi elkövetések esélyét, ugyanis nem csak a konkrét tettekre nem született adekvát válasz, de a megsértett értékek sem kerültek helyreállításra.

A tapasztalatok azt mutatják ugyanakkor, hogy a megsérült egyéni és társadalmi önbecsülés mégsem áll helyre mindaddig, amíg az áldozatok meg nem bocsátanak a tetteseknek és ki nem engesztelődnek velük és a saját sorsukkal. A megbocsátás ebben az összefüggésben nem érzelmi természetű, hanem racionális mérlegelésre alapozott felelős döntés. Nem azt jelenti, hogy az áldozatoknak pozitív érzelmi viszonyt kellene (vagy lehetne) kialakítania a tettesekkel, hanem azt, hogy nem az elszenvedett trauma által meghatározottan kell viszonyulni hozzájuk. Megelégedni a tények megismerésével és megismertetésével, a kiszabott büntetéssel és más jóvátételekkel, megteremteni a harag, gyűlölet és bosszúvágy által motivált gondolkodás és cselekvés helyett a megértésre, elfogadásra és együttműködésre alkalmas kereteket. Az ilyen értelemben felfogott és gyakorlott megbocsátás képes kimenteni az áldozatot az áldozati státusból, átkeretezni az elszenvedett trauma által megteremtett valóságértelmezési rendszert, megnyitni a trauma utáni, már nem trauma-vezérelt tájékozódásnak és cselekvésnek az útját.

A megbocsátás nem jelenti az elkövetett tettek súlyosságának relativizálását, nem kérdőjelezi meg az elszenvedett fájdalom mértékét és nem terhel részleges felelősséget az áldozatra.

A megbocsátás alapállása, bizonyos értelemben erkölcsi kötelezettsége nem hiányozhat sem az egyéni terápiás gyakorlatból, sem a közösségek, országok közötti diplomáciai munkálatokból. Amíg ezek a megbocsátás szempontjainak kihagyásával működnek, nem csupán képtelenek eredményesen kezelni az áldozatokat, hanem egyben nem képesek az elkövetett tett által kialakított viszonyrendszert sem lezárni. A megbocsátás nélküli traumafeldolgozás eljárásai paradox módon annak fenntartását szolgálják, aminek megszüntetését célul tűzik ki.

A megbocsátás nem jelent felejtést, éppen ellenkezőleg. Nem az a célja, hogy az elszenvedett traumákat kiiktassuk az emlékezetből, a tettesekkel úgy bánjunk, mintha a bűntényt nem követték volna el, és még kevésbé jelenti azoknak az etikai elveknek a relativizálását, amelyek szempontjából bűntényről és áldozatról beszélhetünk. A tettekre, tettesekre és áldozatokra való emlékezés egyéni és társadalmi kötelezettség, mert ez az útja és eszköze a megsértett erkölcsi paradigmák fenntartásának. Továbbá az emlékezés révén helyezhető el az elkövetett tett és az elszenvedett trauma az egyéni, közösségi és társadalmi történelem adott időszakába, amelynek nem csak eleje volt, hanem vége is van. Ebben az értelemben igaz és pozitív tartalommal rendelkezik az a mondás, hogy megbocsátok, de nem felejtek. Az egyénnek és a társadalomnak egyaránt szüksége van a megbocsátásra és az emlékezésre is.

Ajánlások

• Oktatni szükséges és képzésekkel támogatni a megbocsátás logikáját és stratégiáját a segítő foglalkozásúak és a diplomácia munkatársai körében egyaránt.

• Az egyéni és a közösségi, társadalmi traumákról való híradásokban meg kell jeleníteni a megbocsátás dimenzióját és aspektusait.

• Az állami ünnepeken az elszenvedett traumákon és a hősökön túlmenően célként, kívánatos perspektívaként kell megjelölni a megbocsátást.