Az 1956-os forradalom nyilvános megünneplésének lehetőségét a rendszerváltás nyitotta meg. Talán 89-ben vagy 90-ben még születtek kisérletek arra, hogy az egész ország közös ünnepévé váljon 56. A sajtóban jelentek még meg olyan írások, amelyek az új demokrácia szellemi alapját a diktatúra ellen vívott forradalomra való emlékezésben látták. Akkor - szóltak a beszédek - az egész ország összefogott, függetlenül társadalmi osztálytól és pártpolitikai hozzáállástól. A hosszú agóniában kiszenvedett diktatúra után is közös összefogásra van szükség, hogy az egész társadalom megküzdhessen az elébe tornyosuló feladatokkal. Hogy a szabadságból, amely minden egyéb törekvés feltétele és alapja ne váljon önkénnyé, amely kisajátít és az egoista marakodás szellemisége.

Néhány év gyönge kisérletezése után - így emlékszem - minden a pártpolitikai küzdelmek eszközévé vált. S ugyan a demokrácia a pártok küzdelme révén biztosítható, ám az a társadalom, amelynek nincsen közös alapja, nincsenek megkérdőjelezhetetlen szellemi gyökerei, alkalmatlan a demokráciára, az igazságosságra és a túlélésre. Óhatatlanul beleolvad az erőteljesebb alapokon álló társadalmak rendszerébe.

Ki tudna kellőképpen árnyalt választ adni arra, hogy miért történt ez így, miért vált 56 is pártpolitikai munícióvá, mint annyi minden más is. Talán a gyakorlatlanság lehetett az oka. Akik a Kádár-rendszer utáni országot át akarták vezetni a nyugati típusú demokráciába, maguk sem tudták, mi az, és milyen úton érhető el. Talán az elbizakodottság okozta, hogy azt gondolták sokan, nekünk, büszke magyaroknak nincs szükségünk mintakövetésre, majd mi magunk megoldjuk, kidolgozzuk és megvalósítjuk a mi demokráciánkat és piacgazdaságunkat. Az sem zárható ki, hogy erkölcsi hiányosságok okozták a közös alap iránti elköteleződés képtelenségét; hiányzott az önzetlenség, szolidaritás, mértékletesség erénye. A szabadságot úgy fogták fel, mint lehetőséget a saját, önző érdekek megvalósítására. Akár ezek, akár mások lehettek okai annak, hogy nem sikerült az egész társadalmat átfogó alapértékeket megtalálni, tény, ami tény, hogy az eltelt 30 esztendő annak bizonyítéka, hogy az ilyen értékek puszta emlegetése is naivitásnak tűnik. A mai magyar társadalom meghatározó erői nem törekednek a közös erkölcsi alap megteremtésére. Minden törekvésük arra irányul, hogy a közös alapot az összes többivel szembeni állításként fogalmazzák és valósítsák meg.

1956 öröksége hiányában van jelen.

Hogyan is lehetne ünnepelni azt, ami nincs. Kik ünnepelhetnének ma, amikor szinte az egyetlen közös magyar szellemiség a folyamatos panaszkodás arra, ami nincs, mert valakik elvették, lehetetlenné tették. A hiányokért pedig mindig a “másik” a felelős. Önkritika, bűnbánat és megbocsátás nélkül azonban semmilyen közösség vagy társadalom nem képes értelmes és virágzó életet élni. Az ünnep pedig arra való, hogy racionálisan és emocionálisan emlékezetbe idézze azt a közös értéket, amit ünnepelünk és performatív eszközökkel lelkesítsen a megvalósítására. Az eszményekkel szemben pedig mindig is alázatra van szükség, hiszen még nincs itt a kánaán, hogy megállhatnánk.

56 arra emlékeztet, hogy vannak fontosabb dolgok, mint a pártpolitikai küzdelmek, sikerek és kudarcok. Fontosabb a közös jó iránti önzetlen elkötelezettség, a provinciális érdekek mögötti egyetemes érték. Fontosabb az összefogás, mint a verseny, fontosabb az irgalom, mint a győzelem. Félek, hogy ha 56 novemberében a szovjet csapatok nem tiporták volna el a forradalmat, akkor 56 decemberére a kiolthatatlan magyar virtus maga szedte volna darabokra azt a közösséget, amit október megteremtett. De így, hogy egy nagyhatalom akadályozta meg a szabad társadalomépítésünk lehetőségét, önfeledten ringathatjuk magunkat abban a hitben, hogy egyszer sikerült teljes összefogással küzdeni, hátha újra sikerül. Csak hit és elszántság kérdése, ez a siker valóban kizárólag rajtunk múlik. Rajtunk, magyarokon.